"Felelős vagy érte, hogy az általad gyártott termékek élettartama a lehető leghosszabb legyen. Termékeidre vállalj minél hosszabb időtartamú garanciát, s törekedj rá, hogy a garanciális idő lejárta után is sokáig használhatóak maradjanak!
Illetlen és hazug érv, hogy a technika gyors fejlődése mellett a termékek egy-két év alatt elavulttá válnak, tehát nem érdemes hosszú életűre tervezni őket. Valójában az állítólag elavult, de még használható tárgyakat a "naprakész" tulajdonos eladja vagy továbbadja másvalakinek, aki számára a korszerűség nem fontos. Tíz ember közül kilenc elavult tárgyakat és eszközöket használ, nincs pénzük a legújabb technikára, gyakran szükségük sincs rá. A sokáig használható tárgyakat sokáig használják, függetlenül az időközbeni technológiai fejlődéstől. Ezzel szemben a rövid élettartamú tárgyak rohamosan vastagítják Földünk szemétkérgét, amely olyan ütemben duzzad, hogy nemsokára geológiai fogalommá válhat."

Idézet a Túlélőkönyvből.

"nemsokára geológiai fogalommá válhat..." - hát, ezen már túl is vagyunk. Az óceánokban egész szemétkontinensek úsznak.

A profitorientált gazdaságban ez kevésbé hatékony megoldásnak számít, s valóban vannak területek, ahol, támogató szabályozás híján, ez akadálya a versenyképességnek. Ugyanakkor szociális és létrendi szempontból felettébb jótékony hatású megoldás, és tágabb összefüggésekben gondolkodva gazdaságos is, mivel az externáliákat, vagyis a termelésnek a társadalomra áthárított költségeit, káros mellékhatásait csökkenti. Mennyire értelmetlen és szégyenletes pl. zajos fűnyíróval vágatni a parkok, kertek gyepét, holott egy jó kaszás ezt ugyanúgy elvégezheti! Még többe sem kerül, ha a motor beruházási és fenntartási költségeit is beszámítjuk. Hogy kaszálni csak magasabb füvet lehet? Ez tényleg borzasztó.

Kevesen tudják, milyen hatalmas pusztító erő a filmipar. A forgatás igen sok szállítással, repüléssel, egyszer használatos díszletek és jelmezek, kellékek, egész világok gyártásával és szemétre vetésével, védett természeti területek rombolásával és számtalan másféle kárral jár. Ha gyönyörű tájat látsz egy filmben, biztosra veheted, hogy legfeljebb a forgatás idejéig volt ilyen szép; ha a kamera megfordulna, szörnyű dolgokat látnánk. S mindez többnyire csak arra jó, hogy egy-két órányi kikapcsolódást szerezzen nekünk, gyakran a legostobább vagy egyenesen lélekromboló módon. Ne támogasd a filmipart a mozijegy vagy tévészámla árával!

Az egyetlen igazán tiszta energia a fel nem használt energia! Talán szükségünk van minél tisztább, új energiaforrások feltárására, de megoldást csakis az energia megtakarítása jelent. Az emberiség minden energiagondja megoldható lenne egyszerű, de szigorú takarékossággal.

Egy olyan korlátlan, ingyenes és tökéletesen tiszta energiaforrás, amilyent pl. Egely György csapata keres, végromlásba taszítana bennünket. Az ember „teremtő” tevékenysége már most is a végpusztulást sietteti, holott ma még keményen kordában tartja az energia szűkössége, drágasága. Milyen iszonyú rombolásra lennénk képesek pillanatok alatt (a legszebb szándékokkal), ha ez a korlát eltűnne!

A szakemberi lét zsoldos-mentalitással jár. A szakember a hogyannal törődik, a miérttel nem. Készen kapja a feladatot, s csak arra ügyel, hogy a lehető legjobban végezze el. Mivel feladatát más szakemberektől kapja, akik ismét másoktól, a termelés, a munka rendszerében szinte senki nem akad, aki elgondolkodna az egész tevékenység értelmén. Könnyen előállhat a helyzet, amint elő is áll gyakran, hogy kiváló szakemberek tömege dolgozik irtóztató tökéllyel egy alapvetően kártékony feladaton. A pusztán szakemberi lét ezért veszélyes és némiképp szégyenletes. Legalább időnként igyekezz szakemberből emberré válni!

A létrendi kultúrában új értelmet kell adnunk a kulturáltságnak, műveltségnek. Az igazi műveltség felszabadít, képessé tesz a helyes életre. Ma már nem az a műveltebb, aki több holt nyelven beszél, jobban tudja, hol született Chagall s mikor költözött Párizsba, hány zenekari szvitet írt Bach (ezeket sem árt tudni, hogy kulturális örökségünk kárba ne vesszen), hanem az, aki többet tud arról, hol és hogyan termelik élelmünket, tárgyainkat, melyiknek az előállítása milyen létterhekkel jár. Ezt kell tanulnunk legelsősorban, ez iránt kell érdeklődnünk.

Mindazt, amit azok tesznek a világgal, akik táplálékunkat, tárgyainkat megtermelik, mi tesszük a világgal. S ha nem tudjuk, mit teszünk a világgal, az a legszégyenletesebb műveletlenség; ezt a szégyent nem mossa le rólunk a régi típusú műveltség legmagasabb szintje sem.

A globalizáció folyamata és a létrendi válság számos területen lehetetlenné teszi a magántulajdon fenntartását. Szinte minden, ami birtokolható, anyagból és energiából áll, s ezek, természeti forrásaik elapadása óta, nem tekinthetők többé egyszerűen magántulajdonnak.

Feltétlenül szükséges a jogrend átalakítása nemzetközi szinten, de ez nem e könyv témája. Itt csak annyit szögeznék le, hogy többé nem gondolhatunk szinte semmire úgy, mint ami csakis a miénk: „Megfizettem érte, az enyém, azt teszek vele, amit akarok”.

Hagyományaink statikus kultúrák, legalábbis annak tűnnek a változás mai tempójához képest. Azonban ami mozgást látunk bennük, azt jobbára mindig a gazdagodás vágya hajtotta. Bátran mondhatjuk, hogy eddigi kultúránk a gazdagodás kultúrája, különösen az utóbbi párszáz évben.

A gazdagodás kultúrája nem tud mit kezdeni a szegényedéssel. Tehetetlenül áll előtte, illetve összeroppan alatta. Gerince megtörik, s a szegénységből nyomor lesz. A nyomor nem a szegénység mélyebb szintje, hanem az a mód, ahogyan szegénységünket kezeljük: méltóság helyett elzülléssel, tartásunk és értékeink feladásával. Ne feledjük, hogy ez nem a szegénység szükségszerű velejárója. Történelmünk virágzó és dicső kultúrái a bennünket fenyegető szegénységnél is jóval szerényebb gazdasági alapokon álltak.

Szegényedésünk elkerülhetetlen, mivel minden gazdagságunk végső forrását feléltük. Meg kell teremtenünk a szegényedés kultúráját. Meg kell találnunk a módját – ezernyi módját –, hogy egyre fogyatkozó anyagi értékeink helyébe más értékeket és célokat állítsunk. Ha kultúráját nem teremtjük meg időben, a szükségszerű szegényedés nekikeseredett erőszakot, minden mindegy-életérzést szül, a létrendi szempontok semmibe vételével, minden korlát és önkorlátozás gyűlöletével, s nemhogy lassítaná, de gyorsítja pusztulásunkat.

A természetes testszag nem illetlen! Sokkal illetlenebb a megszüntetésére, elnyomására használt kozmetikumok „illata”.

Hogy milyen szagokat tekintünk illatnak, s milyeneket bűznek, nem természetünkből fakad. Elsősorban megszokás és nevelés, illetve önnevelés kérdése. Civilizációnk e téren rossz irányban haladt. A természetes és egészséges testillatokat bűzzé minősítettük, helyettük olyan vegyszerek szagát neveztük ki illatnak, amelyek előállítása természetpusztító, használata pedig egészségtelen. Számos újabb népbetegségünk közt az allergia terjedése is összefügg a vegyszerek, köztük a kozmetikumok széles körű alkalmazásával. Meg kell tanulnunk újra kellemesnek érezni testünk természetes illatát. Minden társas élőlény szereti fajtársai szagát – az embernek miért kellene undorodnia önmagától?

(Az ún. természeti népek olykor emlegetett „bűzével” kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy e népek általában éppoly büdösnek találták a „civilizált” európait, mint az őket; hogy a mosdatlanság taszító szaga jórészt a ruhaviselet következménye, a meztelenül járó embernek akkor sincs ilyen szaga, ha ritkán mosdik; s hogy e „primitív” emberek rossz szagát gyakran azok a kenőcsök adták, amelyekkel a vérszívó rovarok elleni védekezésül kenték be magukat.)

Saját egészségünk nem az egyedüli érték. Ha ellentétbe kerül a létrendi szempontokkal, nem feltétlenül az egészséget kell választanunk!

Nem mindig az a létbarát megoldás, amely egyéni egészségünket legjobban szolgálja. Bizonyára egészségesebb a városi csapvíz helyett ásványvizet inni (esetleg kétdecis, eldobható flakonokban), de fogyasztásával sokkal több szemetet termelünk, mint amennyi hasznos anyaghoz jutottunk, s az ásványvízipar nagy tájegységek vízkészleteit pusztítja el. A javak sok neméhez hasonlóan itt is az a helyzet, hogy a jobb módúak egészségéért a szegényebbek fizetnek sajátjukkal, valamint a későbbi nemzedékek, amelyek elől a természet adományait feléltük.

Nincs általános szabály, mikor kell az egyik, mikor a másik szempontot részesítenünk előnyben. De ha az előbbit választottad, illetlen dicsekedned vele! Esetleg olyan javaiddal büszkélkedsz előttem, amelyeknek én és gyermekeim fizetjük meg az árát.

A munkán kívül természetesen élhetsz a testedzés más szokott formáival is: fuss, sétálj, gyalogolj, tornássz, jógázz, de ne használj szobakerékpárt, gyaloglógépet és más effélét! Ezek gyártása és utóélete kártékony, használata energiapazarló, s felettébb nevetséges. Döbbenj rá, hová jutottunk: képesek vagyunk bonyolult és drága szerkezetekkel tölteni meg szobánkat, hogy a valódi cselekvést pótlékra cseréljük velük! Energiát fogyasztunk ahhoz is, hogy saját fölös energiánktól megszabaduljunk, amellyel hasznos munkát végezhetnénk!

Manapság mind többen értelmezik úgy a „Ne ölj!” parancsolatot, hogy az az embereken kívül az állatok elpusztítására is vonatkozik. Mások az indiai eredetű áhimszá, nem-ártás erkölcsi eszménye nevében tagadják a húsevés jogosultságát.

Az elv helyességét nem vonom kétségbe, követői azonban többnyire naivak, vagy csalják magukat. Nem veszik figyelembe, hogy jobbára a magunk nevelte állatokat esszük, tehát ezek az állatok nemcsak húsevő szokásaink miatt pusztultak el, hanem ezért is születtek meg. Nemcsak halálukat, hanem életüket is húsevésünknek köszönhetik – ha van benne köszönet. Még fontosabb szempont, hogy ártatlannak hitt növényi élelmük megtermelésekor a mai mezőgazdasági technológia állatok milliárdjait pusztítja el a növényvédelem szépen hangzó nevében, számtalan fajnak pedig az életterét szünteti meg, teszi tönkre.

Ne ártsunk fölöslegesen: ez helyes. Azonban az áhimsza parancsának megfogalmazása óta világunk gyökeresen megváltozott, s át kell gondolnunk, kinek, minek ne ártsunk. Már régóta nem elég, ha mi magunk közvetlenül nem ölünk, nem fogyasztunk állatot: megteszi helyettünk ezerszeresen az a rendszer, amelyben, amelyből élünk, s amely biztosítja számunkra ártatlanságunk tudatát, tiszta lelkiismeretünket.
Az áhimsza fogalmának korszerű értelmezése: minél kevésbé árts a világ, a természet rendjének! S ennek érdekében szinte semmit sem teszünk azzal, ha tartózkodunk a húsevéstől.

Természetesen nem lehet általánosságban megmondani, kinek mikor muszáj autóznia, mindenki maga dönti el. De aki komolyan veszi ezt az elvet, egyre ritkábban fogja az autózást kényszerítő szükségnek érezni.
Ha vannak is kivételek, általános szabály, hogy kinek mije van, azt használja is. A legbiztosabb, ha nincs autód. Sürgős utakhoz fogadj inkább taxit. Bármily drágának tűnik, havonta egy tucatnyi városi utazás taxival kevesebbe kerül, mint egy autó fenntartása.

Az autó ma világunk és egészségünk talán legfőbb kártevője, de erről nem hallunk eleget. Ami egészségünket illeti, gondoljunk bele, mekkora erővel lépnek fel az egészségügyi szervezetek és a kormányok pl. a dohányzás ellen! Vessük ezt össze azzal a ténnyel, hogy egy átlagos, korszerű személyautó CO₂-kibocsátása nagyjából annyi kilométerenként, mint ha valaki elszív tíz csomag cigarettát. A mobilitására büszke autótulajdonos szemében semmiség, ha egy nap száz kilométert vezet, de ennek a könnyű kis napi útnak az eredménye megfelel egy igen erős dohányos egész évi „teljesítményének”. S mennyivel több ma már az autós, mint a dohányos!
Az autózás ezerszerte károsabb a dohányzásnál. Sok egyéb ártalma mellett a kertvárosi termények fogyasztását is veszélyessé teszi. Hogy ezekről szinte sosem hallunk, annak egyik oka az olaj-lobby ereje. S akiken múlik, hogy miről hallunk, a média emberei és a döntéshozók, szintén autóval közlekednek.

A legkevesebb, amit az autózás ellen könnyen megtehetünk: ha nincs pénzünk autóra, ne szégyelljük, hanem legyünk büszkék rá, s tiszteljük azokat, akik nem autóznak! Függetlenül attól, hogy önként vagy kényszerűségből mondtak-e le róla, hiszen az eredmény közösségi haszna ugyanakkora.

Az alkotást nagyra becsüljük. Aki alkotó munkát végez, büszke, s mi felnézünk rá. De valóban megérdemli-e tiszteletünket?
Az alkotás köznapi fogalma tévképzeten alapul. A szó azt sugallja, hogy a semmi helyébe teremtünk valamit. Csakhogy ez a semmi: nincsen, s bűnös illúzió, hogy a valamit semminek nézzük Ha házat építünk az „üres” telekre, számtalan semminek nézett élőlényt pusztítunk el, élőhelyükkel együtt, meg egy darabot városunk tüdejéből. Amíg bőven volt minden, amit semminek nézhettünk, talán megengedhettük magunknak ezt az illúziót. Azóta keserves tapasztalatok tanítottak rá minket, hogy ezek a semminek nézett dolgok valamik, s igen gyakran értékesebbek számunkra annál, amit alkottunk belőlük.
Persze ez a „nem alkotó” típusú munkára is vonatkozik. Minden munka csak akkor tiszteletre méltó, ha nagyobb értéket teremt, mint amit elpusztít, s a festékkel bekent vászon önmagában még nem értékesebb a lennél vagy gyapotnál, amiből készült.

Korunk számos értelmetlen, sőt káros, létveszélyes munkafajtát hozott létre. Ezek védelmében még a „zöld” és szociális szemléletű embereknek is van érvük: munkaalkalmat teremtenek, ami valóban kívánatos.
Veszélyes érv ez. A legtöbb munkaalkalmat a háború, a hadiipar teremti, de ok-e ez, hogy helyeseljük a háborút? Ugyanígy, sok iparág foglalkozik ételeink, vízkészletünk, levegőnk mérgezésével, sok embernek ad munkát – örüljünk-e neki? A munkanélküliség gondját rövidebb munkaidővel ajánlatos megoldani.
Inkább a munkanélküliség, mint a kártékony munka! Ne létesíts ilyen munkahelyet, s ne menj ilyen helyre dolgozni! Ha mégis rákényszerülsz, legalább ne légy büszke rá, bármily nagy nevű cégről legyen szó.

Az edényt és az evőeszközt mosogatni kell, a mosogatáshoz használt vegyszerek pedig szennyezik vizeinket. Tehát gyártsunk minél kevesebb mosogatni valót! Természetesen ne úgy, hogy eldobható eszközöket használunk, amivel a mosogatásnál is sokszorta nagyobb kárt okozunk.

Az apokaliptikus jóslatok beteljesülését hiába várjuk – már beteljesültek. Ahogyan egyes teológusok szerint a teremtés napjai alatt évmilliókat kell értenünk, ugyanúgy a világvége sem egyperces kataklizma, nagy csinnadrattával, hanem századokig tartó folyamat, amit lassúsága folytán nem érzékelünk. Beleszülettünk, természetesnek vesszük, és szorgosan dolgozunk rajta tovább.

Akárcsak a spiritizmus szellemei vagy a filmipar zombijai, nem is tudunk róla, hogy meghaltunk.

Bonyolult munkamegosztásra épülő, elidegenedett világunkban sosem tudhatjuk meg pontosan, miből és hogyan készül élelmünk. Még a feldolgozatlan táplálékról, gyümölcsről, zöldségről, húsról sem tudjuk, milyen technológiával, vegyszerekkel és tápanyagokkal nevelték, kezelték.

Mégis van némi támpontunk a választáshoz. Az ugyanis bizonyos, hogy az ipari feldolgozás minden lépésénél újabb káros anyagok kerülnek táplálékunkba. A nyers étel, bármiként állították elő, kevésbé veszélyes a daráltnál, amelybe már sokféle felismerhetetlen adalékot keverhetnek. Ez utóbbi kevésbé veszélyes a félkész ételeknél, a legtöbb kockázatot pedig a készételek, ételkonzervek vagy akár éttermi ételek jelentik, amelyek előállításának minden fázisában újabb és újabb nemkívánatos anyagok kerülnek eledelünkbe. Legbiztonságosabb, ha ételünket magunk készítjük, előre fel nem dolgozott anyagokból.